Adni jó!

Különös viszonyom van a halállal

Fekete rózsa

Tudom magamról – gyermekkorom óta – különös viszonyom van a halállal. 

 

Azt mondják, az első benyomás élménye örökre megmarad. Kislány voltam még, amikor először találkoztam közvetlenül a halállal. Ennek a körülményeitől lett kicsit más, a megszokottól eltérő, különös, de mégis meghatározó a viszonyom az elmúlás érzéséhez.

 

Elfogadom tényként, megváltoztathatatlanként, bár sírni csak befelé tudok. Nincsenek könnyeim, nem szipogok, nem fújok tele zsebkendő csomagokat. Sokáig szégyelltem, mert azt gondoltam, érzéketlennek tartanak.

Néhány napja kezdtem el ezeket a sorokat. Lassan készül, pedig szeretek írni. Most nem találom a szavakat. Vagyis inkább túl sok minden tolul fel az agyamban, a lelkemben. 

Sokan és sokféleképpen próbálták és próbálják megfogalmazni az érzéseiket, amelyeket a baleset híre váltott ki belőlük. A közös döbbeneten, az együtt érző fájdalmon és a kegyeleten túl, mindenki mást gondol és másra gondol, mást érez és máshogyan érez. 

Mit gondolok? Mit érzek? Hogyan próbálom feldolgozni?

Az első, aki itt hagyott – fizikailag örökre -, az a drága nagyapám volt, akinek a csimotája, a szeme fénye voltam. Valamennyi csínyemben társam, titkaimnak tudója és szigorú nagyanyámmal szembeni mindenkori védelmezőm. Amikor itt hagyta ezt az árnyék világot, alig múltam 11 éves. 
Nagyanyám becsempészett a kórházba, de csak a kórterem ajtajáig engedett. A hazafelé úton végig – ma úgy mondanánk – elbeszéltünk egymás mellett. Ő – utólag már tudom – próbált felkészíteni arra, amire igazán ő sem volt felkészülve: elfogjuk veszíteni a Papit. A virágnyelven megfogalmazott szavait nem igazán értettem, mert mindeközben izgatottan arról faggattam, hogy milyen meglepetést készítsek az imádott betegünk hazaérkezésének örömére.

Ami ez után történt, mélyen, nagyon-nagyon mélyen belém vésődött. 

Este odahívott maga mellé az ágyba. Abba a családi ágyba, amely 36 hosszú éven keresztül a férje, a gyermekei édesapja, az én nagyapám helye volt. Szorosan magához ölelt és a fülembe suttogta: – A Papi meghalt. Ő már a mennyek országában van és…  soha többé nem jön haza hozzánk.

Pityeregni kezdtem és még jobban hozzábújtam.

Ő pedig vigasztalt. – Ne sírj! A Papi már jó helyen van. Már nem fáj neki semmi. Ő már boldog. Nincs okunk sajnálni Őt. Engedd el, hogy mehessen az útjára. Neki is az a jó és neked is. Csak így tudunk tovább élni. Mindannyian.
Emlékszel rá, amikor …?

… és emlékeztünk Kálmáncsára, ahol a Papi állomásfőnök volt; a Simson motorjára, amelynek a csomagtartóján ültem, amikor a szüreti bálból “száguldottunk” haza; a nyuszijaira, amelyekkel nem tudott betelni; …

… és álomba emlékeztük magunkat. 

A nagyanyám szavait az elmém, szó szerint, őrzi a mai napig: “Már nem fáj neki semmi. Ő már boldog. Nincs okunk sajnálni Őt.

Talán azért nem folynak a könnyeim akkor sem, amikor mélyen megrendülök, mert nem számít a gyászom, a fájdalmam, mert aki elment, Ő már boldog. Igen, van rá egy szavunk, amelyet más alkalomkor nem is tudunk használni: megboldogult.

Emlékezzünk, mert azt talán mi döntjük el, hogyan is élünk, de a meddig, nem a mi kompetenciánk.

Emlékezzünk hát, mert fel kell dolgozni a veszteség felett érzett fájdalmunkat. Csak így tudunk segíteni a túlélőknek, a sérülteknek, a szeretteinknek, magunknak és a megboldogultaknak.

BíborHírek! Kérem!

Ugye érdekel, mi jöhet még? Elküldöm Neked. Kérd a Bíborhíreket!

Őszintén érdekel a véleményed! Mit szeretnél itt látni? Miről beszélgetnél a legszívesebben?

Írd meg a Hozzászólásokban vagy a Bíborkalaposok facebook oldalán!

(Visited 96 times, 1 visits today)

2 Comments

  1. Moni

    Azt hiszem, hogy amikor gyászolunk, nem az elhunytat gyászoljuk, vagy legalábbis nemcsak őt. Saját magunkat siratjuk, sajnáljuk, hiszen nekünk hiányzik Ő, aki már nincs velünk.

    Ha pedig fiatal megy el, akkor sajnáljuk a sok szép dolog miatt, amit nem érhetett meg. Ezek a gyerekek már sohasem tudják meg, milyen anyának és apának lenni, milyen szerelmesnek lenni, milyen felnőttként élni. Persze sok baj, bánat, aggodalom is elkerüli így őket, de az életnek nem ez a rendje. Nem úgy kell, hogy a fiatal előbb menjen el, mint az idős. Nem való egy szülőnek a gyerekét temetni…

    Az igazi vesztesek itt a szülők, a nagyszülők, a rokonok. Őértük hullott a könnyem, amikor hallottam a balesetről, meg az elveszett életekért, és rajtuk keresztül a saját halottaimért is.

    Nekik már nem fáj semmi, ők már boldogok – de nekünk még fáj a szívünk.

    [Reply]

    Éva Reply:

    Köszönöm Moni, hogy megosztottad az érzéseidet a témával kapcsolatban. Nemcsak szép, de nagyon igaz kiegészítésed. Bennem még nagyon sok a nyitott kérdés.

    [Reply]

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..