Apai örökség – A helyzet fokozódik

Nos, akkor folytatom az apai örökségem történetét. Elmondom, mit tettem és mit nem tettem, valamint a miértjeimre is igyekszem magyarázatot adni. Az erre vonatkozó ígéretemről itt olvashatsz.

Az Apu hagyatéki tárgyalása előtt a felesége átadott nekem egy A/4-es – becenevén nagyalakú – sárga borítékot azzal, hogy „Egy nagy katyvasz az egész, nekem nem kell. Csinálj vele, amit akarsz.” Ez volt az apai örökségem.

 

A borítékban voltak hivatalos levelek, tulajdoni lapok, földjáradéki igazolások, kézzel írt nyilatkozatok, firkák, különféle számítások és egy pauszpapír fecni.
Fogalmam sem volt róla, hogy a fecnin lévő hevenyészett skiccnek később még milyen fontos szerepe lesz.

El kell mondanom néhány dolgot magamról, amelyeket talán már részben ismersz is, amennyiben olvasod egy ideje a gondolataimat. Szükségét érzem, mert a hozzáállásomat így fogod igazán megérteni, szerintem. Csupán tényszerű felsorolás lesz, egy-egy – az akkori életemet jellemző – személyes kommentárral. Ez utóbbit a dőlt betűs sorokban találod.

• Oly korban születtem, amikor „asszonynak szülni kötelesség, lánynak dicsőség” volt. Ez – sajnos – rányomta a bélyegét az anyám hozzámfűződő érzéseire. 
• 3 hónapos koromban – átmenetileg – az anyai nagyszüleimhez kerültem. Véglegesen úgy maradtam. 🙂
• 4 év múlva elváltak a szüleim. Anyunak ez a 2. házassága volt és lett 3. is.
• Anyám, élete végéig gyűlölte az apámat. Gyerekként soha nem mondott rosszat rá. Felnőttként viszont eljutott odáig, hogy említeni sem lehetett előtte.
• Apám halálakor már nem a szülővárosomban éltem. Autónk nem volt Tömegközlekedés kacskaringós útjain kb. 120 km és közel fél napos zötykölődés volt a két város közötti távolság. Az utazási körülmények – finoman szólva is – katasztrofálisak voltak. 
• A következő évben az ország 3. legnagyobb városába költöztünk a férjemmel és a fiammal. Néhány hónap múlva megszületett a lányom is. 
• Az élet nem állt meg, mi pedig ismét költöztünk.  A fiam 10 évesen eredményesen cselgáncsozott – korosztályos magyar bajnok volt és minden más versenyén dobogós lett – és egy fővárosi egyesületnél folytathatta tovább. 

Ott tartottam, hogy kaptam egy borítékot, benne mindenféle papírral. Akkor láttam életemben először tulajdoni lapot.

A különféle dokumentumokon nevek, nevek, nevek. Egyedül csak az apámé volt ismerős és a többiek közül a vele azonos vezetéknevűekről feltételeztem, hogy valószínűleg ők a rokonaim. Senkit sem ismertem közülük.

Apu özvegyétől kapott picike kis információ alapján elindultam. Sorban kerestem meg – személyesen –  a termelőszövetkezeteket, hogy „helló, itt vagyok, én vagyok az örökös és befejezném, amit az apámmal elkezdtek„.

Mindkét helyen úgy néztek rám, mintha 3 fejem volna. Szövetkezeten belül kézről kézre adtak, „talán X elvtárs tud a történetről”. Senki nem tudott semmit, legalább is ezt állították, pedig 4 napot ezzel töltöttem a rövidre szabott szabadságomból.

Eredménytelenül, csalódottan és tanácstalanul indultam haza. Halvány ibolyán túli fogalmam sem volt, mihez kezdjek.

Az évek pedig csak rohantak, egyik a másik után.

Bárkinek beszéltem is róla, senki sem tudott tanácsot adni. A költözések, a család, az új munkahelyek rumlijában  nem igazán jutott eszembe az apai örökségem. Időről időre azonban mégis a kezembe került a sárga boríték. Kipakoltam, újra rendszereztem, próbáltam eligazodni a nevek, a rajzok és a számok kavalkádjában.

Egy ilyen alkalommal az az ötletem támadt, hogy megkeresem a másik két tulajdonos társat, talán ők többet tudnak.

Az egyik apai nagybácsi özvegye nem hitte el, hogy ez a föld még a nevükön van, hiszen a férje lemondott róla az apám a javára. Több alkalommal is beszéltünk telefonon, de úgy éreztem, egyre távolodunk egymástól. Végül kibökte, hogy nem szeretné megütni a bokáját és büntetést sem akar fizetni, hiszen ők ezt bele sem vették a hagyatéki leltárba, pedig a nálam lévő papírok szerint, ezt meg kellett volna tenniük. Az utolsó alkalommal, amikor hívtam, átadta a fiának a telefont, aki kemény hangon megkért, hogy ne zaklassam többé az édesanyját. Nincs nekünk egymással semmi dolgunk.

A másik nagybácsi örököse  a lánya volt, akihez csak egy balatoni lakcímet találtam, de őt egyáltalában nem lehetett elérni.

Megint kudarc. Az évek pedig csak rohantak, egyik a másik után.

A férjem javaslatára elmentünk a ő munkahelyének jogászához, aki azt tanácsolta, indítsak egy új hagyatéki eljárást.

Ajánlásra felkerestem egy ügyvédet, akinek az óradíja a fél havi fizetésem volt. Elmondta, mi fog történni és ez nekünk 100.000 Ft-nál biztosan többe fog kerülni. Mindezt valamiért, amiről még azt sem tudjuk, hol is van valójában.
Ezt anyagilag sem engedhettük meg magunknak. Két gyermeket neveltünk, az én fizetésem akkoriban egy év alatt sem volt ennyi, a férjem 40 % tartásdíjat fizetett, valamint a házunk vásárlásakor felvett 3 %-os hitelt akkor emelte meg a privatizált OTP 36 %-ra.

Az évek pedig csak rohantak, egyik a másik után.

Egy telefonbeszélgetés közben az anyám egyszer csak megkérdezte, mi van a földdel, amit az apámtól örököltem. Teljesen ledöbbentem. Már vagy 20 éve nem került szóba köztünk az apám.
Elmeséltem neki töviről hegyire az egész történetet. Kiderült, hogy nagyon-nagyon halvány emlékképe van a helyről, mert jártak ott az apámmal. Elkérte tőlem a borítékot, hogy átnézné.

Nem nagyon tudtam mire vélni nála ezt a pálfordulást, de 1989. nyári látogatásunkkor elvittem neki a borítékot. Ő még a rokonok közül is emlékezett néhányra. Azt mondta, nem tudja, mire fog jutni, de a földdel kapcsolatos ügyintézésben van rutinja, mert akkorra már 7 kisebb-nagyobb földterületnek volt részben a tulajdonosa.

Az egész család számára döbbenet volt, hogy talál valakit, egy idős vasutast, akinek a pauszra rajzolt skicc alapján ismerős a kép.

Az anyám meg én Volán busszal, majd gyalog elindultunk az idős férfi elmondása alapján megkeresni az apai örökségemet. Egy egész napon át bóklásztunk a tikkasztó hőségben, sikertelenül.

A következő évben – egy újabb bevillanásomnak köszönhetően – az eléggé gyengének mondható bizonyítékkal, Volán busszal és gyalog –  elindultunk a megszűnt tsz jogutódjaként működő Kft-hez, akik  továbbra is művelték a földet. Az ügyvezető nagyon készséges volt, de kevés volt a tény és töménytelen mennyiségű a talán, a lehet. Így még a nyilvántartásukba sem volt értelme belenézni, szerintük. Hozzunk egy térképvázlatot, annak alapján be tudják azonosítani.

Az évek pedig csak rohantak, egyik a másik után.

2000. decemberében jutottunk el a Földhivatalba. Az anyám – egy egyszerű bővített mondattal – vázolta a földhivatali ügyintőnek a helyzetet, aki kérte a hagyaték átadó végzést és a kiszabott illeték befizetését igazoló csekket. Cserébe – 2.000 Ft leperkálása után – kaptunk egy új, nem hiteles tulajdoni lapot.
– És a térképvázlat? – kérdezte az anyám.
– Ja, a térképvázlat. Hát az, kérem szépen, 2.500,- Ft, de csak akkor van értelme, ha tudják hol keressék. – jött a válasz.

Na, én eddig bírtam. Elbőgtem magamat, pedig igazán nem vagyok sírós. Még az apám temetésén is a férjem vállába temettem az arcomat, hogy ne lássa senki, nincsenek könnyeim – kifelé.

Ekkor odajött a legidősebb ügyintéző hölgy és megkérdezte mi a bajom? Elmagyarázta, hogy ez egy akkora terület része, amelyet csak több térképszelvényre lehetett felrajzolni. Ha tudnánk valami közelebbit, sokkal egyszerűbb lenne a helyzet.

Ekkor eszembe jutott a pausz és megmutattam neki. Elment, majd néhány perc múlva visszatért 2 térképszelvénnyel és közölte, hogy valamelyiken biztosan rajta lesz.

Kiterítette a térképszelvényt és megkezdődött a puzzle. Ide-oda tologattuk, illesztgettük a pauszt és már az első szelvényen megtaláltuk. Kaptunk egy kinyomtatott, hitelesített térképvázlatot, én pedig ráírtam a térképen található helyi földrajzi elnevezéseket, hogy H… hegy, K… árok és Szőlő…

A Kft-hez nem mehettünk vissza, mert Karácsony előtti utolsó munkanap volt, ők már hazamentek. Na, de legalább tudtuk, hogy hol kell keresni az örökségemet.

A következő évben megkötöttem a Kft-vel a haszonbérleti szerződést, miután az ügyvezető elvitt bennünket a terepjárójával a térképvázlaton megjelölt területre, majd a kocsiból kiszállva körbemutatott a határban: – „Valahol itt van.”

Az évek pedig csak rohantak, egyik a másik után.

A Földhivatal malmainak is sikerült feldolgoznia az új eseményt – röpke 4 év alatt.  Meg is írta a határozatukat, hogy bejegyezte a földhasználati jogomat. 🙂

Szóval, mindenki lenyugodott, béke volt az olajfák hegyén. Egészen tavaly februárig. Ekkor fedeztem fel, hogy a ½ tulajdoni hányadom 2010. decemberében 8/16 lett úgy, hogy az a tulajdonostárs, akinek én egyáltalában nem bukkantam a nyomára, eladta részét. Engem pedig elfelejtettek értesíteni, pedig még elővásárlási jogom is van.

Tudom, eléggé kócos már megint ez az ügy és még mindig nincsen vége. Ezért érzem úgy, hogy a helyzet fokozódik.

A folytatásban elmondom, mi történt, miért így történt. hogyan fogom kifésülni ezt a gubancot.

Te mit tennél hasonló helyzetben?

Írd meg itt a Hozzászólásokban vagy a facebook oldalunkon! Őszintén érdekel a véleményed, hidd el!

Amennyiben érdekesnek és/vagy hasznosnak tartod, amivel itt találkoztál, csatlakozz azokhoz, akik már elsőkézből olvassák az új írásaimat! Elküldöm Neked. Kérd a Bíborhíreket!

Írd meg bátran, mit szeretnél itt látni? Miről beszélgetnél a legszívesebben?